Jöjj vissza, vándor

demjen1

Múlt év végén hirtelen támadt elhatározásból, valamint „hivatalból” is elmentem Demjén Rózsi lemezbemutató koncertjére. Tettem ezt részben azért, hogy esetleg régi ismerősökkel, arcokkal találkozhassak, másrészt azért, hogy az egyik új hírügynökségnek anyagokat készítsek, illetve az is motivált, hogy hosszú idő után élőben is hallgassam azt a zenészt, akinek harminc évvel ezelőtti bulijain nem egyszer ott voltam, igaz, akkor még az úgynevezett külvárosi dzsunga rock képviseletében az igazi lázadó zenét játszotta az akkori bőrösök nagy örömére.

Kevesen tudják már manapság, hogy Demjén meghatározó személyisége volt a legendás Liversing, a Sakk-Matt és a Tűzkerék együtteseknek, és a tiltott kategóriába tartozó zenekarok után vállalta csak be a populárisabb, de zeneileg rendkívül fejlett fokon álló Bergendy együttesben való részvételt, ahol aztán slágerek tömkelegét gyártotta a többség megelégedésére. Demjén 1990 után szólókarriert kezdett, és most akkor kihagytam a V-Motorockos történeteit, noha az sem volt azért egy elhanyagolható projekt, viszont egyértelműen szólókarrierje tette a balladák és az érzelemdúsabb szövegek iránt érzékeny közönség kedvencévé.

Igaz, hogy kicsit furcsán érintett a koncerten, hogy valami fiatal rajongó, meglátván a mellékhelyiségben felbátorodva az elfogyasztott gyümölcsszörpöktől nem agresszívan, inkább csodálkozva megkérdezte, mit keres egy rocker egy ilyen koncerten, de különösebben nem zavart, főleg azért nem, mert láttam azt a sok középkorú, vagy annál is idősebb embert, amely ott, a bulin teljesen átadta magát a zene és a szövegek hatásának, illetve az általuk közvetített érzelmeknek. Demjén nagyon jól tud játszani a szív hangjaival, illetve a szív húrjaival, és tud teremteni egy olyan hangulatot, amely régen a nagy klasszikus rock bandák, főleg nyugati koncertjein is átélhető és tapasztalható volt. A hullámzó nagy tömeg, amely vadul csápolt a keményebb dallamokra, elcsendesedett és magába fordult, amikor az érzelemre ható dallamé, illetve szövegé lett a főszerep.

Egy Demjén-koncert többségében ilyen, ahol nem a kőkemény rock and roll, hanem a kicsit elvontabb, vágyakozóbb és sokak által nem beteljesülő világ jelenik meg. Azok, akik párjukkal táncolták, vagy mondhatni örömködték végig a koncertet, szemlátomást egymás iránti érzelmüket erősítették, míg az ülőhelyeken lévők lassú, kimért testmozgásából, nem egyszer gondolkodónak tűnő arcából talán a vágy, a remény, vagy éppen a beteljesedés hiánya tükröződött.

Összességében én, akit ugye az öltözetem és megjelenésem alapján a fiatal rajongó öreg rockernek jellemzett, jól éreztem magam ezen a koncerten. Valahogy a helyén volt minden, noha nem feküdtem az ágyon, de azért egy pillanatra én is vágytam oda, ahova csak a szél visz el.

„George” Kirkovits István